Gill Thompson - Csillagokban írt sorsok

Vajon csak arról szól az élet, hogy túlélje az ember a monoton napokat, vagy hogy valami különlegeset hozzon létre?

Sziasztok!

Számtalan második világháborúval kapcsolatos könyvet olvastam már, de mindig meg kell állapítanom, hogy azok a borzalmak milyen sokrétűek. Ez a könyv egy más oldalát mutatta a szörnyűségnek, melyet csak a családi szeretet hidalhatott át.

Tartalom:

1939, Prága. 
A fiatal anyuka, Eva múltja sötét titkot őriz. Tudja, csakis úgy mentheti meg a náci megszállóktól a lányát, Mirjamot, ha elküldi otthonról – akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nem láthatja többé. De amikor Eva koncentrációs táborba kerül, attól fél, hogy titkára fény derülhet. 
Londonban Pamela önkéntesként segít befogadó családot találni az Európából érkező zsidó gyerekeknek. Összeismerkedik egy kislánnyal, akiért végül nem jönnek, így Pamela hazaviszi magával. Csak amikor az asszony fia bevonul a légierőhöz, akkor érti meg, milyen könnyen darabokra törhet az ő világa is. 

Véleményem:

Mélységesen megindító történet , mely középpontjában családok szétomlása és  sorsa fut össze a tragédiákon keresztül. A regény több évet is felölelő, néhol részletesebben, néhol felületesebben. Betekintést nyerünk a háborúba, amely felszínre hozza az emberek rosszabbik jellemét,  valamint megmutatja, hogy a nehéz helyzetekben is vannak még érző, segítőkész emberek. Egy anya önfeláldozása és szeretete  áll a mű középpontjában, aki gyermekét megmentve a háború poklától felteszi őt egy vonatra, ami talán egy biztonságosabb helyre viszi őt, ezzel kockáztatva azt, hogy talán sohasem látja viszont. Ez egyszerre csodálatos és szívszorító. Eva a táborban zenéjével erőt ad az embereknek és önmagának is. Reménnyel tölti el őket a reménytelenség én, hiszen ki tudja mit rejt a jövő. 

A regény egy érzelmi hullámvasút, mely rávilágít arra, hogy az ember milyen sok mindent átél, de a legfontosabb az, hogy mindig emberséges maradjon. 

 

Idézetek a könyvből:

A zongora egy másik időhöz tartozott, másik élethez. Mégis érezte a csiklandó érzést az ujjaiban, ahogy kinyújtotta a kezét, és lejátszott egy akkordot.

Imádott játszani, a zenével fejezte ki az érzéseit, önmagát. Megtöltötte a lelkét. Hatalmas jutalmat kapott a sok munkáért. De a támadás és az azt követő rosszullétek megfosztották tehetsége minden örömétől. Sokáig a nyomorúsággal és a fájdalommal kapcsolta össze magában a zongorát. Csak Terezínben, a lehető legrémesebb körülmények között fedezte fel újra magának a korábbi vonzalmat. És mit jelentett neki most a zene? Nem maradt Evában már egy cseppnyi hiúság sem. Már nem azért játszott a közönségnek, hogy a tehetségét csodálják, hanem hogy elterelje a figyelmüket a szenvedésről, hogy gyönyörű, békés helyre repítse őket, hacsak egy órácskára is, ahol minden lehetséges, bármilyen levertek és kimerültek az egész napos munkától. De még ennél is többről volt szó…

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Puszi,B!